– Magyarországon kosárlabda edző vagyok, ízig-vérig Boston Celtics drukker, jöttem megnézni a csapatot. – Hangzott részemről, a már sokat ismételgetett válasz. De a törvény őre nem hagyta ennyiben.

– Meddig marad?

– Dec. 26-án repülök haza.

– Kinél tölti az ünnepeket?

– Egyedül utazom, egy hotelban szálltam meg.

– Melyik hotel? – kérdez vissza, egyre türelmetlenebbül.

– Yotel Boston. – Kétszer is el kell ismételnem, nem igazán érti, én meg eléggé izgulok. – Van ott egy barátom, Peter Szigeti. – magyarázom.

– Hozzá megy?

– Nem, én csak lehet, hogy találkozom vele, a Celtics miatt jöttem.

– Karácsonykor? – fenyegetően húzza fel a szemét.

– Igen, nekünk most otthon nincsenek meccsek, és évek óta szeretném látni a Celticset, Brad Stevens meg a példaképem.

– Hm. Érdekes. Menjen. – Utamra enged és komoran tovább áll.

Kiderült, hogy ő is rajongó, mint itt mindenki, de az is kiderült, hogy én sokkal többet tudok a csapatról, amit ő lenyűgözőnek tartott, majd mikor kezet ráztunk, nagyon sok szerencsét kívánt, jó időtöltést és rám kacsintva, annyit kiabált, hogy Let s go Celtics!

Az amerikai átlagemberek kedvesek, kezdtem ezt érezni. Ahogy teltek Amerikában töltött napjaim rájöttem, hogy nagyon jól érzem magam, mert itt sokan mosolyognak, és akarva akaratlanul én is boldogan járkálok fel-alá. Akármerre megyek hallok egy két kedves szót és minden pillanatban azt érzem, hogy igazán jó élni most. Kellemesen csalódtam az amerikai emberekben, a Vámossal történt találkozás után, és az előítéleteim alapján nem erre számítottam. Imádom Magyarországot és sosem hagynám el örökre, akár csak a magyar embereket, de nagyon jó megtapasztalni, hogy vannak olyan helyek a világon, ahol pozitívan gondolkodik az utca népe is, ahol az átlag embernek nem az alkohol a napi boldogság bonbona, ahol nem irigyelnek, ha mosolyogsz és nem akarnak lebeszélni az álmaidról, mondván, hogy úgysem sikerülhet. Van egy Hobo Blues Band idézet, miszerint: „Amerikát akartuk, de csak a kukát küldték ide”. Ezt az Amerikát most viszont én a szívemben egészen hazahoztam és azon leszek, hogy más is megtapasztalhassa. Persze Amerika sem tökéletes, közel sem, de ott létem alatt Boston a létező legszebb arcát mutatta meg nekem és egyik ámulatból estem a másikba. Még első este találkoztam a hotel bárjában egy általános iskolás osztálytársammal, akiről utazásom előtt nem sokkal derült ki, hogy abban a hotelben dolgozik, ahová a szállásom foglaltam. Még aznap este megkóstoltatta velem a Samuel Adams Boston Lager sört, ami után úgy éreztem, egy korty Bostont ürítettem a poharamból. Lenyűgöző szobára cserélte az eredeti foglalásom. A kilátás Bostonra egy újabb lélegzet elállító élmény volt.

Ezek után minden nap átlagosan 20km-et barangoltam Bostonban. Imádtam a Boston Tea Party múzeumot, ahol a hangulat és a show magával ragadott. Egy nagyon finom Lapsang Souchong teát ittam a végén. Az akváriumban sok érdekességet láttam, de a kikötői sétám során láttam szabadon élő fókát is, magyarként ez is nagy élmény volt. A Quincy Market forgataga magával ragadott, de inkább kisebb hangulatos helyeken ettem. A Barking Crab-et például nagyon szerettem, és a Lobster Roll, bostoni specialitás is nagyon bejött, ami gyakorlatilag egy fura homár hotdog. A bárok is megynertek maguknak, nem mintha ithhon sűrűn járnék hasonló helyre, itt mindent megtaláltam, ami a hangulatomhoz illett. Egy kint szerzett ismerőssel elmentünk egy igazí ír bárba a J.J. Fole s ba, ahol kénytelen voltam egy csapolt Guiness-et inni. Peti barátom pedig elvitt valahová a Fenway Park környékére, ahol igazi Country zenét játszottak és még klasszikus régi zenegép is volt. Egy másik este elmentünk a Drink bárba, ahol életem legjobb italát keverték nekem egy Oaxaca Old Fashioned koktél formájában. Voltam a Skorpion bárban, a Kingsben és Peti régi bárjában a Comitee-ben is. A Charles River folyó mellett nagyot sétáltam és először szinte megijedtem a rengeteg mókustól és hatalmas vadlibáktól. A Harvard nagyon tetszett, de előadásra nem sikerült beülnöm, így sajnos nem menőzhetek azzal, hogy jártam a Harvarda. Az Isabella Stewart Gardner Museum igazán tüneményes, a Museum of Fine arts is magával ragadott, de nem lettem a kortárs művészetek rajongója a bostoni The Institute of Contemporary Art múzeumban sem. Csak álltam és bámultam és nem hittem a szememnek az L.J. Peretti and Co. dohányboltnál, ami egyszerre volt múzeum, szivarklub, pipaklub és trafik.

Amerika legrégebbi nyilvános parkjától nem dobtam hátast, van nekünk egy sokkal régebbi Városligetünk. Innen indul azonban a Freeadom Trail, ami a szabadság sétaútjának tekinthető. Egy 4km-es útvonal, ami végig vezet Boston és Amerika szabadságharcának nevezetes eseményein és helyein. A vége a charstown-i Bunker Hill Monumentnél van, ami a fővárosban található építményhez hasonlatos. Én 24-én Szenteste tettem meg ezt az utat és a végén a Bunker Hill-nél újra az otthoniakra és a szeretteimre gondoltam és arra, milyen szerencsés ember vagyok. Akkor ott új álmok és célok realizálódtak a fejemben, amiket még el kell érnem. Ezer dolgot tudnék még írni Bostonról és az élményeimről, hogy mennyire beleszerettem az utcákba, a házakba, a bostoni létbe, de a történetemmel visszakanyarodok a TD Gardenhez.

20-án írt délután Peti barátom, hogy szerzett nekem jegyet a Bruins ma esti hokimeccsére az Anaheim Ducks ellen. Csak úgy rohantam a Gardenbe. Menet közben több Bruins drukkerrel is beszéltem és megpróbáltam elajándékozni az egyik jegyet, mert hogy kettőt kaptam, de úgy tetszett már mindenkinek van jegye. Viszont ezúttal is megtapasztaltam, hogy mindenki érdeklődő és kedves volt, roppantul boldoggá tette őket a tudat, hogy egy magyar srác eljön megnézni az ő Bruinsukat. Többen garantálták, hogy ez nagyszerű móka lesz. Így egyre izgatottabban vártam életem első hokimeccsét. Nem bírtam tovább a feszültséget és elajándékoztam a jegyem egy hajléktalan veteránnak, hátha ő el tudja adni, majd berongyoltam a szentélybe. Maga a csarnok folyosói is magyar ésszel felfoghatatlanul tiszták és impozánsak voltak. A fehér metrócsempés csillogó villogó kiszolgáló egységek szinte ráparancsoltak az emberre, hogy tessék vásárolni. A falakon lévő relikviákkal és képekkel is ellettem volna azt hiszem hetekig, de be kellett lépnem a küzdőtérre, nem bírtam tovább. Anyám. Mintha egy videójátékban csöppenék. Soha előtte nem láttam ilyet,a fények, a méretek, a miliő. Imádtam együtt örülni az igazi Bruins fanokkal minden bostoni gólnak. Nem igazán értem a hokit és nem fogok sportágat váltani, de ez az este feledhetetlen élmény volt, és őszintén szólva nem tudtam aludni a másnapi Celtics meccsig, amikor zöldbe öltözik a Garden. Végül eljött a várva várt nap és elsők közt mentem be a stadionba. Minden porcikám bizsergett, utoljára szerintem az első csókom előtt izgultam ennyire. Mikor beléptem és megláttam a híres parkettát újra kisgyerekként örvendezett a lelkem. Az első akit megpillantottam Mike Gorman riporter volt. Hirtelen a fülemben csengett a hangja, ami Tommy Heinsonéval együtt nekem végleg a Celtics meccsekhez társít majd az agyam. Melegség fogta el a lelkem, itt vagyok egy Celtics meccsen, ez minden pénzt megér. Jó volt látni a Bucks játékosokat is melegíteni, de mikor Gordon Hayward dobásainak már akkor éljeneztünk, mikor csak másfél órával a meccs előtt dobálgatott, éreztem, hogy ez a hely tényleg valami egészen különleges. Amikor meghallottam a bevonuló zenét és kifutott a parkettára a Celtics megőrültem teljesen. Legszívesebben végigugráltam volna a meccset. Elég jó helyem volt, nem messze a Celtics pad mögött, rajtam a csapatom a Gödi SE fehér-kék-narancssárga meze, amire páran érdeklődve tekintettek, hogy mi lehet ez. Az első időkérésnél a Celtics segédezője Jay Larranga egy ideig rám nézett, ekkor megint kisgyereknek éreztem magam. Imádtam látni a mestert Brad Stevenst munkában, aki élőben is azt az elegáns és nyugodt kisugárzást hozta, mint a képernyőkön. Irving zsenialitása, Marcus Smart tüze, és az egyik nagy kedvencem Jaylen Brown földöntúli atletikussága lenyűgözött. Mégis szomorúan mentem haza a meccs után, mert életem élménye ide, életem élménye oda, a Celtics mégiscsak kikapott. Két nap múlva vettem egy 60 dolláros jegyet a felső karéjra a Charlotte ellen. Ez is libabőrös élmény volt, sőt edzői szemmel onnan föntről kitűnően lehetett tanulmányozni a csapatok játékát. Végül könnyed Celtics siker lett, az utolsó negyedben Gino-Time-al, (Egy régi vicces táncos video, amit akkor játszanak le egy időkérésnél, ha már biztos a Celtics siker.) Nem csak az örök kedvencem KG, de én is Gino rajongó lettem. Végül beteljesült az is, hogy győztes meccsen voltam kint. Mindezt megkoronázta az, hogy másnap Peti barátom meghívott egy szentesti vacsorára a barátjához, akivel előtte sosem találkoztam és az ő, és a barátja anyukájához. Így öten ünnepeltük a Karácsonyt és nagyon hálás voltam, amiért gondoltak rám és végül nem maradtam egyedül, még ha az otthonomtól távol is voltam. Akkor úgy éreztem Boston befogadott és kölcsönös köztünk a szerelem. Aznap este mondta el Peti, hogy már biztos, hogy kapok két jegyet a másnapi Philadelpia Sixers elleni rangadóra. A helyzet, az hogy még mindig úgy vártam a meccset, mintha életem első Celtics meccsére készülnék, megint nem igazán tudtam aludni. Egy magyar barátom nevelt fiát, a 14 éves Austint vittem magammal, aki született bostoniként természetesen szintén Celtics rajongó. Így együtt éltük át a feledhetetlen hosszabbításos meccset és Irving 40 pontos parádéját. Ez volt a csúcsok csúcsa. Egy pár nap csoda Amerikában, egy pár nap, amikor bostoninak érezhettem magam. Elmentem a Celtics új edzőközpontjához is, az Auerbach Centerhez, hátha be tudok jutni, de csak a biztonsági őrig jutottam, aki szintén nagyon kedves volt és érdeklődő, meghallgatta, honnan jövök, ki vagyok. Esedezve kért bocsánatot, hogy nem engedhet be, javasolta, hogy kint honnan látok a legtöbbet az ablakokon keresztül, kicsit ő is áradozott a csapatról és az edzőközpontról, aztán sok szerencsét kívánt.

A Padouk 100/5 bejegyzés először Tobozka Woodart-én jelent meg.

Csontig ható csend van, a szél sem hajlandó megmozdulni, hogy elfújja a lemenő nap után hírmondóként itt maradt fullasztó hőséget. A hold és a csillagok, mint egykori félelmetes királyok dicsőséges fénye, világítják meg a végtelent. Testnedveim szaga mindent betölt, átható, erőtől duzzadó. A vér íze a számban sós. A seb jobban égeti az arcomat, mint a legforróbb nap a szavannán. Nem fáj, nem érzek fájdalmat. Csak erőt, pusztító végtelen erőt. Az egész világ a lábaim előtt hever. Nincs semmi és senki, ami ellent merne mondani nekem. A csend körülöttem a rettegés, amit én hoztam el, ami betölti a világot, egy fűszál sem mer mozdulni. Minden lény tudja a fűszálaktól az elefántokig, hogy aki megtöri dicsőségem csendjét, arra haragom könyörtelenül lesújthat. Gyáva itt mindenki. Senki nem kockáztatná koszos életét, inkább megfullad a világ és itt helyben elpusztul, még az is jobb, mint amit tőlem remélhetnek.

Mopane 100/4

Megmozdul a szél, az ostoba szél. Ha akarnám egy üvöltésembe telne, hogy visszazavarjam oda, ahonnan indult. Ha akarnám, soha többet nem fújhatna, de kegyes vagyok. Talán csak hódolni szeretne nekem, simogatja a sebeimet. Ez jól esik, eltűröm neki. Ekkor a mopane fa levelei elkezdenek verdesni felettem, akár ezernyi pillangó. Bosszanthatna, kidönthetném a helyéből az egész fát, de tudom ő is csak behódolni érkezett, a széltől vette a bátorságát. Királyságom árnyéka lesz, senki másra nem veti majd hűsítő szárnyait, csak rám. Ezt dalolja fülemnek a sok ezer levele. Tetszik a dal. Lepottyan egy hernyó, dühömben rácsapok a mancsommal. A por engedelmesen felszáll, úgy megijed gyilkos fegyveremtől. A hernyó élettelenül fekszik, így jár minden botor, aki megzavar. Lustán felnyalom a földről, a vér ízét felváltja a kövér hernyó a számban. Most már értem, ő sem lázadt ellenem, életét áldozta önként, hogy éhségem csillapítsa. Ekkor a távolban meghallok egy rikító madarat és még távolabb hiénák idétlen vihogása pimaszkodik bele az éjszakába. És egy pillanat alatt feléled a szavanna. Sorra szólalnak fel az állatok, kicsik és nagyok, hogy merészelik?! Dühömben felállok. Óriás testemet nyögi a föld. A farkam égnek áll, az izmaim megfeszülnek, a fejem előre szegezem és elbődülök. Bömbölésem az egész testemből szól. A testemből, ami királlyá tett ma, mikor legyőztem az Inkazimulo falka három retteget hímjét. Hangomtól visszavonulót fújnak az állatok, a szél iránya is változik, visítva menekül dühöm elől, és egyúttal viszi hangomat szerte szét. Nem hagyom abba, beleremeg a hasam, ilyet még nem halott a birodalom. Lassan kipréselem az utolsó hangokat is, érzem, hogy megnyugszom, és újra csend van. Mielőtt leheverednék megjelölöm a fát, ez már az enyém.

Az előző éjszakán még három legendás hím válaszolt bátor kihívásomra, de mostanra nem maradt senki, aki szembeszállhatna velem. Átharaptam a gerincüket, kettővel rögtön végeztem, de az öreg hímet hagytam szenvedni, vártam, hogy nyüszítsen fájdalmában, mint valami gyenge kölyök, de csalódnom kellett, órákon át vívta némán haláltusáját. A végére elkezdtem tisztelni, micsoda páratlan király volt. Két fivére is bátran küzdött érte, de nem volt esélyük. Az én öcsém nem túl okos, nem is túl nagy, de kitűnő gyilkos. Egy szemét adta a mai küzdelemben értem. Az öreg hím vájta ki, míg én az egyik testvérével küzdöttem. Utoljára akkor halottam így nyüszíteni öcsémet, mikor gyerekkorunkban apánk kiharapott a füléből egy darabot, mert túl közel merészkedett a lakomához, még mielőtt ő következett volna a sorban. Sietnem kellett, de míg oldalra pillantottam, az az álnok lecsapott, kis híján az én szemem is ott maradt, de szerencsére célt tévesztett. Így is mély sebet ejtett a szemem aljától a szám sarkáig. Soha nem látott dühvel csaptam le, fölé kerekedtem és szinte rögtön átharaptam a gerincét. Szűkölni sem maradt ereje, bénán esett össze. Az öreg király rám szegezte a tekintetét. Az öcsémnek elég volt a küzdelem, visszavonult fájdalmában. Ketten maradtunk. A nap velem szemben sütött, az uralkodó árnyéka beterítette testem, a küzdelem pora fojtogatóan kavargott körülöttünk, de ez csak árnyék és por. Aranysörénye fenséges dísze volt harcban edzett arcának, de akkor is tudtam, ez most az én időm, ez az én királyságom lesz, elveszem a nőstényeit, megölöm a fiait és uralkodni fogok. Megláthatta aranysárga szememben a jövőt ő is, egy rövidke pillanat erejéig elbizonytalanodott. Ezt használtam ki, hogy támadjak.

Vérre megy

Elrugaszkodtam. Előretörtem akár egy megvadult kafferbivaly. Mintha két kőszikla csapódott volna egymásnak. Hús a húsnak, csont a csontnak. Karmaim mélyen belemartak a vállába. Ott már nem védte meg a sörénye. Ő visszatámadt. A fogai az én fenséges fekete sörényembe kaptak, megrántott, valószínűtlenül hirtelen történt. Erre nem számítottam, meglepett. A földre zuhantunk. A testünk összegabalyodott, mint gyerekkorunkban az öcsémmel, de most nem hibázhattam. A lábai a bordáimat keresték, az enyémek az ő hasát. A por betöltötte a szám, az orrom, a szemem. Már épp fölém kerekedett volna a király. Nem láttam tisztán, csak éreztem. Beleharaptam az alsó ajkába. A vér íze megérkezett. Meleg volt. Friss. Az övé vagy az enyém, nem számított. Felordított. Mély, rekedt hang volt, tele haraggal és múlttal. Egy király utolsó üvöltése. Visszaordítottam. Az én hangom fiatalabb volt. Élesebb. Tele jövővel. Megpróbált maga alá gyűrni. A súlya rám nehezedett, mintha egy elefánt állna a mellkasomon. Egy pillanatra úgy éreztem, elnyel. Nem hagyhattam. A hátsó lábaimmal eltoltam magamtól. Ez volt az a rés. Talpra ugrottam és újra támadtam. Ezúttal nem hagytam, hogy földre vigyen. Megpróbálta, de a lábaim megfeszültek. Kitépte egy darab sörényemet. Ekkor felugrottam rá. A karmaim a vállába martak, a fogaim a gerincébe vájtak. Hallottam a hangot, amikor a csont megreccsent. Nem volt benne semmi dicsőséges, csak nyers, ősi erő. Ő még mindig küzdött volna. leszálltam róla, megpróbált felállni, de már képtelen volt rá. Üvölteni akart, de csak vérhabos nyálat tudott kipréselni magából. Felemeltem a fejem, megkerültem. A nap már mögötte volt. Most már az én árnyékom vetült rá. Lenéztem az öreg királyra, egy összetört roncsra, egy legyőzöttre. Majd felemeltem a tekintetem a végtelen fűtengerre, és tudtam. Ez már az én földem.
Ez már az én királyságom. Ez most az én időm.

Az üvöltésemben benne volt a csata minden energiája. Most úgy érzem megnyugszok, már nem haragszom a világra. Nem kell, hiszen ez már az én világom. Hallassák csak a hangjukat, ha akarják. Míg behódolnak nekem, kegyes király leszek. Ez csak az első éjszakám, majd megtanulják a rendet. Lehajtom a fejemet, de várj, mi ez az illat? Ajándékot hozott a szél? Mélyet szippantok a levegőből. Ez egy nőstény, egy fiatal nőstény, megfordulok. Ott áll előttem. Olyan kecses, mintha nem is oroszlán lenne, hanem gazella. A szeme szigorúan kémlel. Aranysárga bundája van, fenséges akár csak az apja volt. Hogy jutott a közelembe hangtalanul? Furcsa érzés ez. Valami mintha lüktetne a mellkasomban. Bizonytalan vagyok, nem állhatom a tekintetét. Közelebb jön. Hogy merészeli? Én vagyok a király. Semmit sem tehetek, nem tudok ránézni. Most hozzám ér. A fejét az állam alá tolja és hozzám dörgölődzik. Melegséget érzek, mintha soha nem is lettem volna dühös. Tovább dörgölődzik, majd lefekszik a lábam elé. Mindig azt képzeltem és azt láttam apámtól, hogyha király leszek minden élőlény a lábam előtt fog heverni, és én uralkodok. Ez a nőstény a lábam előtt hever, de szemernyi félelem sincs benne. Hogy lehet ez? Honnan meríti a bátorságát? Nemrég végeztem az apjával. Ó igen, most már értem. Hát ezért nem jajgatott haláltusájában az öreg király. Nem miattam. A családja miatt. Őket védte és az ereje tovább él az Inkazimulo falkában. Hiába öltem meg, hiába foglaltam el a trónt, király csak akkor lesz belőlem, ha elfogad a falka és védelmezem őket életem árán is. Megnyalom a nőstény pofáját. Hagyja, visszanyal. Nyalogatja a vérem. Lefekszem mellé. A mopane fa levelei ismét összerezzenek. Azt suttogják nagy király leszek.

Király és királyné a mopane alatt

A Mopane 100/4 bejegyzés először Tobozka Woodart-én jelent meg.

– Szerinted mennyi időnk maradt? – kérdezte két fáradt sóhaj közt a nő, miközben hanyatt dőlve bámulta a gyenge fényben a mennyezetet.

– Nem gondolom, hogy sok lenne. Próbálj meg aludni. – motyogta vissza a férje, alig halhatóan, mert épp két párna közé dugta a fejét, remélve, hogy teljesen ki tudja zárni a külvilágot.

A Stone házaspár London külvárosában élt, egy teljesen átlagos családi életet. Legalábbis Stone apuka szerint átlagost. Ő úgy érezte, jó lenne egy kis változatosság. Reggel, gyerekek, munka, gyerekek, altatás, végül kicsi görgizés vagy TV, majd alvás. A két havonta menetrendszerű, ’na most már illene sexelnünk nem?’ felkiáltású szeretkezések sem a törték meg a monotonitást, hanem megerősítették Stone apukát abban a hitében, hogy a családi életben minden van, csak spontaneitás és izgalom nincs. Ennek ellenére szerette a feleségét és mind a három gyereket. Jó, az tény, hogy sokszor kellett ezt saját eszébe juttatnia, biztos, ami biztos alapon. A két párna közt arra gondolt, oké, ez egy igencsak elbaszott éjszaka, de legalább más, mint a többi. Legfeljebb majd ülve alszik az irodában holnap.

 

– Jajj kicsim, nem tudok aludni, annyira, de annyira felkúr ez az egész! – erőltette tovább a kommunikációt hajnal 3kor az ágyban az anyuka, Stone apuka őszinte sajnálatára.
– Értem, engem is, de ez van. Próbálj már meg aludni. – kérlelte reménytelenül kedvesét – Ha én nem alszom, senkinek nem tűnik fel, nem leszek lassabb, vagy kevésbé unalmas, de te egész nap hisztizni fogsz, aztán, ha hazajövök, én leszek a hibás.

– Jajj megint ezzel jössz, hogy a te életed milyen unalmas és szar, akkor minek vagy velünk? És holnap itt akarsz hagyni a 3 beteg gyerekkel?– csattant fel Stone anyuka majd felült a matracon és lerántotta Stone apuka fejéről a párnát, ami nem bizonyult hatásos menedéknek az apa számára.

– Először is a kicsi nem beteg csak elvetemült.

– De még lehet!

– Annak sosincs baja, te is tudod. Az ajánlott elfogyasztandó koszmennyiség per fő, az egy kiskanál per év. Szerintem ő napi egy merőkanalat tol, nincs okunk aggódni, 500%-on pörög az immunrendszere. – próbálta az apa hűteni a kedélyeket.

– De akkor tényleg mész dolgozni? – kérdezett vissza anyuka kicsit békülékenyebben? És odahajolt Stone apuka arcába, ahhoz az archoz, ami bár nem volt szépnek mondható, mégis végtelen türelmet és jóságot árasztott. Egy világosbarna kócos haj, fehér, enyhén szeplős bőr, bernáthegyi szemek, lefelé görbülő ajkak, egy tipikus angol apuka ábrázata, mégis olyan kedves a szívének. És tudta, hogy ez az arc és a hozzá tartozó férfi nem fogja cserben hagyni.

– Nem tudok maradni, muszáj bemennem, nincs több szabadságom. – Stone apuka ebben nem hazudott, de meg tudta volna oldani, csak akkor hol alszik másnap? Itthon esélytelen. Jó, a WC-re be lehet szökni 20 percre, talán kétszer is, ha elég meggyőző tud lenni. Meg a kicsit is lehet altatni, de az meg másfél-két óra a kurva kemény földön, a kiságy mellett. – Értsd meg drágám, nem lenne jó, ha kirúgnának. – fordult oda felesége pilates-től kissportolt sziluettjéhez.

– Aha köszi, életünk legszarabb éjszakája után, azért nem ezt vártam. – nézett újra a mennyezet felé megoldást remélve Stone anyuka. Kék szemei izzottak és szinte bevilágították az éjszakát, vörös haja szétbomolva omlott a párnára. Most valóban úgy érezte magát, mint egy dühös sárkány. Aztán jött a hős angol lovag, és bátran fölé hajolt, nem félve a súlyos következményektől, rámosolygott és csókot nyomott az arcára.

– Honnan tudod, hogy ez életünk legszarabb éjszakája? Még csak hajnal 3 van, esélyes, hogy lesz ez még rosszabb is. – mosolygott feleségére a bátor, vagy botor Stone apuka.

Stone anyuka elmosolyodott és úgy szelídült meg egy szempillantás alatt, mint mikor egy csaholó kutya előtt hirtelen elfogy a kerítés és rájön, hogy az a gaz kóbor kutya nem is olyan szarfej.

– Annyira hülye vagy! Lehetne szarabb? – próbálta visszaerőltetni magára a rosszkedvét – A lányunk harmadjára hányt, és egyszer sem ért ki a WC-re.

– Észrevettem, én takarítottam.

– Oké, de én meg ötödjére mentem a kicsihez, mert anya gyejézett.

– Hidd el én simán mennék helyetted, felőlem ordíthat, de hányást takarítani? Tudtad, hogy kukorica minden hányásban van? Hol evett egyáltalán kukoricát, azt mondta krumplifőzelék volt a kaja a suliban.

– Jó, én nem azt mondtam, hogy neked jó volt, és köszönöm, hogy segítesz. – enyhült meg újra az anyuka.

– Nem segítek neked. En is szülő vagyok 11 éve nyomom az ipart, ha nem tűnt volna fel. – kérte ki magának Stone apuka.

– Tudom-tudom, de mikor lesz ennek vége, mindjárt kelthetjük Lisá-t inhalálni és a kicsi szerintem tuti felkel. Mész vele, vagy inhalálsz?

– A kurva hörghurut! Utálom az inhalálót, akkor inkább a kicsi.

– De akkor meg felébreszti a nagyot szegényt. – aggodalmaskodott az anyuka.

– Juhúúú akkor inhalálásra fel, de. Nem értem miért kérdezed meg, ha nincs választásom.

– Van választásod, de nem akarom felkelteni a nagyot.

– Oké, értem, inhalálunk. – adta meg magát végleg a férj. Miközben tápászkodott fel, azért még hozzá tette – Szerintem amúgy a legszarabb éjszaka az első volt, mikor a nagyot hazahoztuk a korházból.

– Mondjuk az tényleg kemény volt, sírtam és sírtam és fogalmam sem volt mit csináljunk. – emlékezett vissza Stone anyuka.

– Ja és sajnos nem játszott az opció, hogy kösz mégsem kérjük visszavisszük.

– Pedig párszor megfordult a fejemben.

– Na jó, de balfaszok voltunk. Egész éjjel csöcsön volt szegény, vagy 18szor cseréltem neki pelust.

– Oké, de te nem láttad, a korházban mindig rögtön bealudt, és azt hittem éhes vagy valami baja van.

– Vágom én meg kólika pózt jártam vele, meg kólikatáncot, pedig még csak nem is sírt. Emlékszel, hogy 3 környékén megpróbáltál rábeszélni, hogy hozzak neki szélcsövet, mert biztos beragadt a puki, attól nem tud aludni. ­– nevetett fel Stone apuka.

– Sajnos emlékszem. Meg arra is, hogy aztán a cumizavarosnak hittem, de mentségemre szóljon, hogy túl sok felkészítő cikket olvastam el.

– Ohh igen a cumizavar para volt a csúcspont. Nem felejtem el, hogy hajnal 4kor hulla fáradtan Youtube-ról képeztem magam tovább cumizavarból. Bőszen állítottad, hogy a tápszeres cumitól elfelejtett szopizni. majd nekiálltam szopó edzést tartani a 3 napos lányunknak valamikor 4-5 között.

– Oké, lehet arra ráparáztunk kicsit. – Nevetett fel Stone anyuka – Majd végelgyengülésben aludttatok el 8 körül.

– Igen és 10-re jött a háziorvos. Bemutattuk neki a szopikázást, és elővezettük a cumizavar kérdést. Szerintem annyira gyökérnek szülőt még ebben az országban nem tartott orvos, mint minket.

­– És mit kérdezett? ’Kedves szülők, altatni nem próbálták véletlen, ringatás, éneklés ilyesmi?’ – kacagott most már hangosan az anyuka.

– Arra a fene se gondolt. – nevetett az apuka is – Tudod mit? Így utólag nem is olyan rossz emlék ez. Lehet pár év múlva majd a ma estén is röhögünk.

– Nehezen hiszem, de úgy legyen.

– Na megyek keltem Lisát, inhalálásra fel. – azzal Stone apuka felállt a matracról, ami éppen csak elfért a nappaliban a kanapé és a fal között.

– Kicsim, amúgy jó ötlet volt ez a hencsergő, szeretlek. – búcsúzott anyuka.

– Mi mást lehetne csinálni egy rakás beteg gyerekkel, mint hencseregni a nappaliban? Na mentem, én is szeretlek.

Stone anyuka még odapillantott férjére, és egy kicsit megnyugodott a lelke. Nem egyszerű ez az éjszaka, nem egyszerűek a hétköznapok sem, sokszor valóban egyhangúnak tűnnek, de az is lehet, hogy csak többször kellene megállni és értékelni, ami van, és amit együtt megéltek. Csak bámulta újra a mennyezetet, a jó angol tölgy burkolatot, ami olyan volt akár az életük. Elsőre talán kopottasnak és unalmasnak tűnhet, de igazából erő és szépség is lakozik a mélységeiben. Végső soron pedig melegséget áraszt. Nem egyszerű szülőnek lenni, de jó, megéri, még a nehéz esték ellenére is.
– Anyjaaa gyejee, gyejee anyjaaa!

– Ezt nem hiszem el!!! – Stone anyuka fájdalmasat üvöltött a párnájába, hogy erőt gyűjtsön, mert még mindig csak 3.15-volt.

A Tölgy 100/3 bejegyzés először Tobozka Woodart-én jelent meg.

Alamfa kulcstartó és kép

Adam tudta, hogy bűntudatot kellene éreznie, de valójában végre felszabadult, amire már régóta áhítozott. A legbensőbb énjében bujkáló sárkány letépte rabláncait, beleszippantott a szabadságba és esze ágában sem volt nyugodtan visszamászni a sötétségbe. Csak ült az ágy szélén, és ahogy a nő gyengéden rálehelte csókját a tarkójára, egész testében megrázkódott. Ekkor szólalt meg másodjára a telefonja.

– Kapcsold ki! – mondta a nő, miközben bal kezével benyúlt az inge alá, és jobb kezével vetkőztetni kezdte.

– Kérlek, csak egy percet adj, lehet, hogy a gyerekkel van valami. ­– Adam megpróbált kibújni a csábító kezekből, de a nő az ölébe ugrott.

– Csak lazulj el, most csak te és én vagyunk, semmi nem számít. – azzal kivette a telefont Adam kezéből és odébb dobta. A telefon csörgése már nagyon távolinak hatott, ahhoz képest, ahogy a nő nézett rá mélybarna, hatalmas szemeivel. Levette a felsőjét, nem volt rajta melltartó. A tökéletes kreol bőre ellenállhatatlanul csillogott a beszűrődő napfényben. Hosszú, leomló haja sejtelmesen hullott rá melleire. Ellentmondást nem tűrve magához húzta Adam kezeit. Az illata egyszerre volt érzéki és addiktív, a hajából a sós tenger illata áradt, de mégis kellemesen édesen. A bőre enyhén citrusos és virágos illata egy leszakítandó gyümölcsre emlékeztette, ami csak az övé, és most itt van és beleharaphat. Magához húzta a nőt, a leheletük eggyé vált, a szemeik elvesztek egymásban. Többé nem lehetett a sárkányának parancsolni. Úgy csókolta meg, hogy érezze a nő, ő itt van és akarja, nagyon is akarja, csak magának. A telefoncsörgés elnémult és a hotelszoba csendjét már csak a férfi és nő heves lélegzete törte meg. A nő kibontakozott a csókból és lehúzta Adam ingét, majd hanyatt lökte. Játék volt ez, szenvedélyes játék, hogy ki akarja jobban a másikat. Nem hagyhatta magát, egy csókváltás után felülkerekedett a nőn, és mikor a szemébe nézett újra megszólalt a telefon. Épp csak odapillantott, ki akarta nyomni, de látta, ez valóban a lánya. Bejövő hívás: Kicsi ’szív-szív-majomfej’. Ez minden kétséget kizáróan a lánya. Ezt az egy telefont fel kell vennie. Hirtelen a fékezhetetlen elszabadult sárkánya mintha megrettent volna a rászabaduló szabadságtól.

– Fel kell vennem, a lányom, ne menj sehova! – Adam minden erejét összeszedve felállt az ágyról és felvette a telefont. Még látta, ahogy a nő megmarkolja a takarót és összeszorított ajkakkal megfeszül az ágyon. Neki is szüksége volt minden önuralmára.

– Mi olyan fontos Kicsi? – szólt bele a telefonba – Várj, lassíts! Micsoda?

A nő felült az ágyon, hirtelen a féktelen szenvedély energia, ami eddig uralta a teret, eltűnt mintha soha nem is lett volna. Adam odébb sétált, az arca elfehéredett és a nő számára világossá vált, hogy itt ma már nem lesz sex. Hogy azt a picsa telefont nem lehet lenémítani. Ó pedig már úgy vágyott a férfira. Végig simított a testén. Jó, majdcsak visszajön. Sokáig nem kellet várni.

– Mennem kell, a lányokat megtámadta egy kutya. – és Adam felkapta az ingét, majd a kijárat felé ment. A sárkánya visszakúszott a legmélyebb bugyraiba, az eddigieknél is vastagabb láncokkal megkötve, viszont előtört az aggódás, a szégyenérzet és az önvád, olyan tornádóként, hogy rá se bírt nézni a nőre.

– Mi történt? Jól vannak? – kérdezte a nő, a létező legtöbb empátiát magára erőltetve.

– A lányom jól, de a feleségemet most viszi be a mentő, muszáj oda mennem.

– Persze menj! Majd legközelebb.

– Aha.

Amíg Adam felkapta a ruháit és a cipőjét kínos csend állt be. Az energiák ilyen hirtelen változása mindig galibákat okoz. A test még az előző energia állapotban lenne, de a lélek már máshol van. Ebben a kettéhasított helyzetben nem lehet értelmesen beszélni. Nem biztos benne az ember, hogy mit is kellene mondani, vagy tenni.

– Nem láttad a kocsi kulcsom? – kérdezte Adam.

– Nem. Nem vetted elő.

– Dehogynem, ide tettem az asztalra, mikor bejöttünk, aztán kimentem a teraszra. Te rendezkedtél itt.

– Héj, Adam! Állj, le! Megértem, hogy ideges vagy, de nem raktam el a kulcsod, csak két poharat hoztam.

– Nem vagyok ideges, de akkor, hol a faszban van? Csak nem mászott el.

– Ne kiabálj velem! – a nő felvette a felsőjét.

– Nem kiabálok! Hol a picsában van akkor az a kurva kulcs? – Adam egyre idegesebb lett, a túl sok felszínre törő érzés helyett, most ingerültség és düh öntötte el az agyát.

– Jó, akkor néz körbe, mindenütt, ahol jártál. – javasolta a nő, nyugodtságot magára erőltetve.

– Igazán segíthetnél, bazdmeg, ahelyett, hogy csak ott ülsz. – szúrt oda Adam, miközben vadul pásztázta a szobát a kulcs után kutatva.

– Velem így nem beszélhetsz, én nem a kurva feleséged vagyok! – durrant el a nő is.

– Az igen! Nem tudom ki jár fel férfiakkal hotelszobákba?! A feleségem a szádra ne vedd!

– Úristen mekkora fasz vagy te, nekem senkim sincs Mr. megcsalom az asszonyt.

– Fogd már be te hülye picsa! – Ordított most már Adam a nőre. A szenvedélyes együttlét gondolata úgy foszlott szerteszét, mintha soha nem is létezett volna. A nő inkább csöndben maradt. Sosem látta még ilyennek Adam-et. Ez a tökéletesnek tűnő, vicces, izmos, középkorú férfi, aki mindig nyugodtnak és megfontoltnak tűnt, most mintha valaki egész más lett volna. Azok a játékos kölyökkutya szemek, amikkel minden nőt levett a lábáról, aztán úgy tett, mintha észre se venné, most mintha más emberhez tartoztak volna. inkább kimenekült a tomboló idegen elől a teraszra. Beszippantotta a friss levegőt, vágott a hideg, de a barátnője szavai még jobban, amik most feltódultak benne. ’Sose kezdj nős pasival, mindről kiderül, hogy egy pöcs’ Bár Adam eddig sosem volt pöcs, lehet, hogy adni kéne még egy esélyt neki. Ez most biztos sok volt így hirtelen, nem kellett volna beszólni neki. Megfordult, hogy visszamenjen a szobába segíteni a férfinek, és akkor meglátta a kulcsot az ablakpárkányon. A hamutartó mellett. Ó, igen, tipikus férfi. Csalódás keltő.

Adam feltúrt már mindent, utálta magát, és az egész helyzetet. Ha nem épp itt kéjenckedett volna, akkor talán ő is ott van és a feleségének nem esik bántódása. Amíg ő itt volt ezzel a hirtelen jelentéktelennek tűnő nővel, addig a felesége megvédte a lányukat. Helyette. Szereti még mindig. A gyermeke anyja, az élete párja, még ha mostanság nem alakulnak jól a dolgaik, akkor is. Hogy felejthette ezt el? Hogy gondolta, olyan önző lehet, hogy megcsalja. De továbbra sem találta a kulcsot. Azt a kurva kulcsot, pedig már rég ott kéne lennie. Akkor visszajött a nő a teraszról.

– Legközelebb gondolkozz, mi előtt mindennek elmondasz. Ezt kint hagytad. – Azzal odahajította Adamnek a kocsi kulcsát.

– Ó bazdmeg. – Adam elejtette a kulcsot, majd idétlen vigyorral felvette. – Bocs. – több nem tellett tőle jelen helyzetben. – Köszi de, rohannom kell. Majd beszélünk, és már viharzott is kifelé.

– Aha, ja-ja, szia! – köszönt el a nő tőle egy sóhajjal.

Adam rohant a kocsijához. Száguldott, hogy beérjen a korházba. Tudta, hogy óriási görény volt, de vajon, ha nincs ez a baleset, akkor is belátta volna? Egy fenét, gondolta. Valószínűleg hatalmasat dugott volna. Az a kurva… totál elcsábította, pedig tudta, hogy családos ember. Az ő hibája minden. Na jó, nem biztos… Kavarogtak a gondolatai. Vajon hogy lehet a felesége most? És a lánya? Nagyon zaklatott volt a telefonban. Mit fog nekik mondani? Hol volt? Mi lesz eztán? A sex egy dolog, az kiderült, hogy veszekedni mással is lehet. Talán ő sem tökéletes, talán sok mindenben hibás. Ezek örvénylettek Adam fejében, miközben hajtott a korház felé. Bűnbe csak azt lehet vinni, aki hagyja magát. Felelősséget kell vállalnia, ezután minden más lesz, az biztos! Vagy nem, áá a picsába, mikor ér már oda?!

A Almafa 100/2 bejegyzés először Tobozka Woodart-én jelent meg.

 

100fa/1 Szitka Luc

 

– Ó ez egyszerűen hihetetlen! El sem hiszem, itt mindig hideg van és fúj a szél, de látja ezt ragyogó napsütést? Hát nem gyönyörű az időnk?

Paul Greer nem válaszolt, nem igazán szeretett beszélni. Főképp az unalmas fecsegés volt ellenére. Az időjárás megvitatása mindenképpen idetartozott, bár szó, ami szó valóban pompás idő volt. Milyen jó is lenne most meghalni, gondolta Paul, de aztán eszébe jutott, hogy ez a lelkes, mindig pozitív, kissé ügyefogyott ápoló, meg a hajóskapitány úgyis kihúznák a vízből, még mielőtt elmerülhetne a habokban. Esetleg, ha egy nagy fehér cápa szájába tudna ugrani közvetlenül. Áááh, arra vajmi kevés az esély. Különben is, az öngyilkosság nem Paul műfaja. Élete 64 éve alatt eddig három és félszer próbálkozott sikertelenül. Lassan az évek alatt beletörődött, hogy kénytelen lesz még itt maradni ebben a sivár, unalmas, magányos életben. Pedig évek óta meggyőződése volt, hogy ettől máshol csak jobb lehet, de rosszabb biztosan nem.

– Hát nem gondolja, hogy fantasztikus Mr. Greer? – próbálkozott újra az ápoló.

– A szavam is elállt kedves Emerett! – szerelte le Paul a kissé idegesítő útitársát.

Így legalább lett egy rövidke csönd, ami kifejezetten nagy érték a mai világban. Paulnak eszébe jutott az első kísérlete életének elveszejtésére. Ha akkor minden a terv szerint alakul nem kellett volna a következő 40 évvel bajlódnia. Pedig mindent alaposan kitervelt, máig nem érti, hogyan eshetett meg vele a balszerencse, hogy ő életben maradt, de qreymouth-i idősek otthonának portása sajnálatos módon nem élte túl a Paul ebédjével való találkozást. Akkoriban az ifjú Paul Greer a konyhán dolgozott. Élete nem volt sem jó, sem kimondottan rossz, csak végtelenül unalmas és magányos. Sosem volt családja, gyermekotthonban nőtt fel. Nem bántották, elég nagyra nőtt és már gyerekként is jó erőben volt, egyszerűen csak nem foglalkoztak vele. Ő maga pedig úgy érezte nincs igazán mondanivalója senkinek sem. Nem volt sosem szerelmes, vagy lelkes, egyszerűen csak unta magát. Egyetlen érdeklődési körét a növényvilág tette ki. Így történt, hogy a saját maga által nevelgetett kedvenc kis sisakvirágjából készített magának egy jó ízes ragulevest. Úgy érezte, ha kedvenc mérgező növénye segíti a túlvilágra, lehet ő is valami egyszerű kis növény lesz a következő életében, amiről úgy gondolkodott számos szociális problémát megoldana számára. Szerencsétlenségére azonban, mielőtt el tudta volna fogyasztani az utolsó vacsoráját, egy halaszthatatlan pelenkacserét kellett elvégeznie, Baynes bácsin a 29-es szobában. Ez éppen elég volt a portásnak, aki viszont roppant éhes volt, így neki látott az ínycsiklandozó ragulevesnek, mit sem tudva annak veszélyességéről. Paul így ahelyett, hogy élete célját beteljesítve fikuszként támadt volna fel poraiból, 20 év fegyházat kapott gondatlanságból elkövetett emberölésért. A fegyház végül élete legjobb időszaka volt. A cellatársa még nála is kevesebbet beszélt. Igaz ez nagyban annak volt köszönhető, hogy egy jóval korábbi incidens alkalmával kivágták a nyelvét. A nonverbális kommunikáció, sőt a leginkább semmilyen kommunikáció pedig igen csak ínyére volt Paulnak. Ezen felül szinte bármennyit olvashatott és a főkertész is ő lett az intézményben. Soha olyan boldog növényei nem voltak még a történelem folyamán egy rabosító intézetnek sem a világon, mint Paul Greer 20 éves fogsága alatt. Képzelhetik mennyire csalódott és kétségbeesett volt szabadulása idején, az immár 44 éves férfi. Újra megküzdeni a társadalommal, köszönni, beszélgetni, ne adj isten barátkozni valakivel, dolgozni és egyéb badarságok. Ekkor határozta el, hogy újra szerencsét próbál, hátha ezúttal sikeresebb lesz. Nem így történt, remélem nem árultam el nagy meglepetést.

– Hamarosan megérkezünk a szigetre. Majd meglátja milyen csodás ez a hely! – lelkendezett Emerett, majd folytatta – Gondolom már alig várja, hogy megtudja miért hoztam ide! Még nem árulom el, akárhogy kérlel! Ne mondja, hogy nem izgatott?!

– Tűkön ülök. – vagy inkább egy bánatos ladikon, de ezt már csak gondolatban tette hozzá Paul.

Ha 44 éves korában sikerrel járt volna a második kísérlete önnön életének kioltására, most biztosan nem kellene ezzel a fajankóval társalognia. Hiába folyamodott ezúttal egy sokkal klasszikusabb módszerhez a sisakvirágos raguleves helyett, a tényen nem változtat, hogy ezt a próbálkozást is túlélte balszerencséjére. Vonatgázolás. Biztos, gyors, végzetes. Attól az egytől ódzkodott, hogy így kitol a vonaton ülőkkel és alapvetően Paul sosem volt egy rossz szándékú ember, sőt. Hosszas önmarcangolás után azonban meggyőzte magát. Mindennek ára van. A vonat pedig jön és nem áll meg, ez halálbiztos. Wellington és Masterton vonalon talált magának egy ideális kietlen helyet, ahol véletlenül sem háborgatják kéretlenül. Kinézte a csúcsidőszakot, majd szakszerűen lekötötte magát a vonatsínekhez. Bár ezt csak biztonsági intézkedésnek szánta, ha véletlen ijedtében úgy gondolnák a lábai, jobb volna elszaladni. A következő vonatnak Wellington felől nagyjából 5 perc múlva kellett volna érkeznie. Végül 5 óra végtelennek tűnő várakozás után úgy döntött eloldja magát, hiszen már rettentően kellett vizelnie. Miután végzett a dolgával, újból fekvés, kötözés, csak jön előbb utóbb, aminek jönnie kell. Másnap reggel már úgy volt vele, lehet, hogy jött a vonat és mégsem volt ez az egész olyan jó ötlet, mert arra ítéltetett, hogy a következő életében örökké itt feküdjön a vasúti síneken. Ő maga sem tudja pontosan mennyi időt töltött a végzet vonatára várva, de végül a vasút alkalmazottai találták meg Pault és vitték korházba erős kiszáradással. Később Paul megtudta, mi okozta a vesztét, pontosabban az életét. Az új-zélandi vasúti társaság 50 év óta az első három napos sztrájkját tartotta, a mozdonyvezetők bérigényének kielégítése végett. Paul Greer távolról sem volt vallásos ember, de ekkor úgy érezte, az univerzum nem engedi neki, amit szeretne. Elhatározta, hogy kibekkeli valahogy a neki szánt időt. Ekkora azonban már nyilvántartották, mint a társadalomra és önmagára veszélyes egyént. Egy rövidke időt el kellett töltenie egy szanatóriumban is, ezt azonban ki nem állhatta, hiszen állandóan beszéltették, ez pedig olyan megterhelés volt számára, hogy végül kifejlesztette tökéletesre azon képességét, hogy azt mondja, amit az emberek hallani akarnak. Ezzel a frissen szerzett képességével szabadult is röpke 7 hónap után.

A történtek annyira megviselték, hogy nem is gondolt öngyilkosságra az elkövetkező 19 évben. Ez egy hozzá hasonló embernek kimondottan hosszú idő. Paul Greer kalandos 19 évet élt meg, annak ellenére, hogy ő maga a legkevésbé sem vágyta a kalandokat. Egy szerencsés véletlen összehozta egy öreg erdésszel, aki látva a növényvilág iránti feltétel nélküli szeretetét, a szárnyai alá vette. Paul jó munkabírású, életkörülményeire nézve igénytelen munkaerő volt, akinek csupán fekvőhelyet és némi élelmet kellett biztosítani. Ez olyannyira jól jött az öreg erdésznek, hogy szépen lassan minden feladatát Paul végezte el, ő pedig az ügyesen megspórolt idejét az unokáira és a szivarklubbra szentelhette. Sokunknak jól jönne egy saját Paul Greer.

Mindeközben Paul, Emerett és a hajóskapitány megérkeztek a szigetre. Meglepően Pazar látványt nyújtott. A zöld szín mindenféle árnyalatában pompázott, csodásabbnál csodás virágok pedig egyfajta ünnepi díszbe öltöztették. Csupán a madarak rikoltása és a tenger hullámzása hallatszott. Az égvilágon semmi más. Paul kezdte úgy érezni tetszik neki ez a hely. Nem merte volna bevallani Emerettnek, hiszen akkor egészen biztosan olyan szóáradattal bombázná meg, aminek egy átlagos 64 éves hobbyöngyilkos sem tudna véget vetni. Azonban talán még kicsit valóban izgatott is lett, mi a terve az ápolónak, miért hozta ide a világ végére, az Antarktisztól nem messze a Campbell-szigetekre. Persze a nem messze, csak nézőpont kérdése. Ha kajakkal kellett volna neki indulni, akkor igencsak messze, ha a térképen nézzük, akkor meg baromi közel van a Cambell-sziget az Antartktiszhoz.

Pontosan ugyanennyire nézőpont kérdése mennyire járt közel a sikerhez Paul Greer, mikor 63 évesen, egy évvel jelen hajókirándulásunk előtt, újabb kísérletet tett földi életének snittszerű befejezésére. Paul életének ezen 19 éve valóban izgalmakkal telt, történetünk szempontjából ezt bemutatni azonban csak időhúzás lenne, különben is, ami egy embernek izgalom, a másiknak dögunalom. Mindenesetre hosszas nyomozás után kiderült az öreg erdész, akinek Paul már 19 éve intézte ügyes bajos dolgait, sisakvirág mérgezés áldozata lett. A rendőrség ugyanarra a következtetésre jutott, mint bárki más, aki eljutott idáig a történetben elalvás nélkül. Ehhez Paulnak köze van. Valóban az ő sisakvirágja volt a gyilkos „fegyver”. Azonban az a teória is napvilágot látott, miszerint az öreg erdész hajlott 96 éves kora ellenére sem akarta itt hagyni egykönnyen az életet és a tetemes vagyont, amit összeügyeskedett. Az örökösök második generációja várta már türelmetlenül a pillanatot, mikor kaparinthatja meg a ráeső szeletet egy élet tortájából. Sosem tudjuk meg mi történt pontosan. Azt viszont Paul Greer-nek hamar tudtára adták, hogy nincs maradása ott, ahol kialakította életét. Bizonyítékot ugyan nem találtak ellene, de ő lett a bűnbak. Pault ez az egész egyáltalán nem izgatta volna fel, csakhogy így hátra kellett hagynia a tetemes mennyiségű növényt, amit 19 éve nevelgetett. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy többé nem láthatja a lényeket, amik értelmet adtak életének. Így harmadjára is nekiveselkedett a kihívásnak, hogy eltegye magát láb alól.

– És meg is érkeztünk. – Emerett és a hajóskapitány lihegve tették le a Paul kerekesszékét – Mit szól hozzá? Nem fantasztikus?! Az egyetlen fa a szigeten, innen több száz km-re nincs másik fa.

Egy magányos, düledező, széltől tépázott vén fenyő látványa tárult eléjük. A föld más részein ez a fa talán fel sem tűnne senkinek. Itt azonban hangosan beleüvölti a tájba. Itt vagyok, élek.

– Ez valóban lenyűgöző Emerett. – válaszolt Paul meghatottan. Életében nem érezte azt, hogy bárki a kedvében járna, hogy fontos valakinek. És most itt ez a bosszantó ápoló, akit eddig ki nem állhatott, de mégis olyan helyre hozta, ami egyszerűen tökéletes.

– Tudtam én, hogy ennek nem fog tudni ellenállni, utána olvastam, ez a sziget és ez a fa egyedülálló. Nem kéne itt nőnie, egyedül van, semmi nem szól mellette és mégis. Tudja esetleg milyen fa lehet? – érdeklődött az ápoló.

– Úgy vélem Szitka Luc, bár ez csak egy sejtés, az eredeti élőhelyén teljesen máshogy néz ki.

– És igen! Valóban, honnan tudta?

– Egész életemet a növényeknek szenteltem, de ez a fa itt elképesztő. Nem nőtt magasra, mint az eredeti élőhelyén. Az ágazatán jól látszik a szigeten uralkodó szélirány. Kedvem lenne még jobban szemügyre venni. – válaszolt Paul olyan lelkesen, mint talán még soha életében.

– Ez csak természetes! Közelebb visszük, aztán pár órácskára magára hagyjuk, ha szeretné.

– Ó igen! Az nagyszerű lenne. Ja és Emerett igazán köszönöm!

Paul Greer boldog volt, olyan boldog, amiről már nem gondolta, hogy lehetséges. Ült és nézte ezt a famatuzsálemet, ami dacolt az időjárással, az esélyekkel és nagyjából mindennel, csak hogy élhessen. Magányosan, szélben, hidegben. Egy világban, ami mit sem törődik vele. Senki nem gondozza, senki nem kérdezi meg, hogy van? Ez a fa Paul Greer. Ez ő. Igaz Paul többször kísérelt öngyilkosságot, és sosem értette, hogyan maradhatott mégis életben, de látva ezt a fát már minden másképp festett. Ő sosem lehetett elég erős ahhoz, hogy ezt az életerő valamit, legyen az bármi, csak úgy el tudja dobni. Legutóbb egy éve bánatában úgy érezte leugrik egy hídról és végre megpihen, de mint mindig, az élet megint mást talált ki. Jött egy motorcsónak, pont az ominózus ugrást követően, és Paul Greer megúszta annyival, hogy egy életre lebénult deréktól lefelé. Akkor a legmélyebbre került, ahová ember kerülhet. Elkeseredetten és kilátástalanul tengette mindennapjait a szanatóriumban, ahol az idegesítő Emerett ápolta. Pár hete elaludt a székében és arra ébredt, hogy a szanatórium előtt fekszik az úton. Mindenki azt hitte újabb öngyilkosságot tervezett. Emerettnek mindent elmesélt, mind a három alkalmat, amikor próbálkozott. Fogalma sem volt mi történhetett, de ezúttal nem állt szándékában elvenni az életét. Ezt határozottan állította. Sosem tagadta le tetteit, nem látta értelmét. És most itt ezen a különös helyen, ez előtt a nemes fa előtt, már tudta, hogy soha nem is lenne rá képes újból, hogy önmaga ellen forduljon. 64 év. Ennyi kellett, hogy megértse, az élet ajándék. Egy csoda, amit ha megfelelő oldalról nézünk a legnehezebb pillanatokban is meglelhetjük a szépségét. A gyökereinkre kell támaszkodnunk, az életerő bennünk van. Paul Greer elsírta magát.

– Akkor biztos benne? – kérdezte a hajóskapitány Emerettet.

– Biztosabb nem is lehetnék, induljon és vissza se nézzünk. Az a vén fasz itt fog megrohadni, elhiheti, senkinek nem fog hiányozni.

– Nem fél, hogy rájönnek, hogy ön hozta ide?

– Sosem jártam itt, nem igaz? – kérdezte fenyegetően Emerett Mackay a néhai Theodore Mackay unokája, aki a qreymouth-i idősek otthonának portása volt, egészen haláláig, amit egy sisakvirággal dúsított raguleves okozott.

A Szitka Luc bejegyzés először Tobozka Woodart-én jelent meg.

A Ádám a Fász bejegyzés először Tobozka Woodart-én jelent meg.