Mopane 100/4

Mopane

Csontig ható csend van, a szél sem hajlandó megmozdulni, hogy elfújja a lemenő nap után hírmondóként itt maradt fullasztó hőséget. A hold és a csillagok, mint egykori félelmetes királyok dicsőséges fénye, világítják meg a végtelent. Testnedveim szaga mindent betölt, átható, erőtől duzzadó. A vér íze a számban sós. A seb jobban égeti az arcomat, mint a legforróbb nap a szavannán. Nem fáj, nem érzek fájdalmat. Csak erőt, pusztító végtelen erőt. Az egész világ a lábaim előtt hever. Nincs semmi és senki, ami ellent merne mondani nekem. A csend körülöttem a rettegés, amit én hoztam el, ami betölti a világot, egy fűszál sem mer mozdulni. Minden lény tudja a fűszálaktól az elefántokig, hogy aki megtöri dicsőségem csendjét, arra haragom könyörtelenül lesújthat. Gyáva itt mindenki. Senki nem kockáztatná koszos életét, inkább megfullad a világ és itt helyben elpusztul, még az is jobb, mint amit tőlem remélhetnek.

Megmozdul a szél, az ostoba szél. Ha akarnám egy üvöltésembe telne, hogy visszazavarjam oda, ahonnan indult. Ha akarnám, soha többet nem fújhatna, de kegyes vagyok. Talán csak hódolni szeretne nekem, simogatja a sebeimet. Ez jól esik, eltűröm neki. Ekkor a mopane fa levelei elkezdenek verdesni felettem, akár ezernyi pillangó. Bosszanthatna, kidönthetném a helyéből az egész fát, de tudom ő is csak behódolni érkezett, a széltől vette a bátorságát. Királyságom árnyéka lesz, senki másra nem veti majd hűsítő szárnyait, csak rám. Ezt dalolja fülemnek a sok ezer levele. Tetszik a dal. Lepottyan egy hernyó, dühömben rácsapok a mancsommal. A por engedelmesen felszáll, úgy megijed gyilkos fegyveremtől. A hernyó élettelenül fekszik, így jár minden botor, aki megzavar. Lustán felnyalom a földről, a vér ízét felváltja a kövér hernyó a számban. Most már értem, ő sem lázadt ellenem, életét áldozta önként, hogy éhségem csillapítsa. Ekkor a távolban meghallok egy rikító madarat és még távolabb hiénák idétlen vihogása pimaszkodik bele az éjszakába. És egy pillanat alatt feléled a szavanna. Sorra szólalnak fel az állatok, kicsik és nagyok, hogy merészelik?! Dühömben felállok. Óriás testemet nyögi a föld. A farkam égnek áll, az izmaim megfeszülnek, a fejem előre szegezem és elbődülök. Bömbölésem az egész testemből szól. A testemből, ami királlyá tett ma, mikor legyőztem az Inkazimulo falka három retteget hímjét. Hangomtól visszavonulót fújnak az állatok, a szél iránya is változik, visítva menekül dühöm elől, és egyúttal viszi hangomat szerte szét. Nem hagyom abba, beleremeg a hasam, ilyet még nem halott a birodalom. Lassan kipréselem az utolsó hangokat is, érzem, hogy megnyugszom, és újra csend van. Mielőtt leheverednék megjelölöm a fát, ez már az enyém.

Az előző éjszakán még három legendás hím válaszolt bátor kihívásomra, de mostanra nem maradt senki, aki szembeszállhatna velem. Átharaptam a gerincüket, kettővel rögtön végeztem, de az öreg hímet hagytam szenvedni, vártam, hogy nyüszítsen fájdalmában, mint valami gyenge kölyök, de csalódnom kellett, órákon át vívta némán haláltusáját. A végére elkezdtem tisztelni, micsoda páratlan király volt. Két fivére is bátran küzdött érte, de nem volt esélyük. Az én öcsém nem túl okos, nem is túl nagy, de kitűnő gyilkos. Egy szemét adta a mai küzdelemben értem. Az öreg hím vájta ki, míg én az egyik testvérével küzdöttem. Utoljára akkor halottam így nyüszíteni öcsémet, mikor gyerekkorunkban apánk kiharapott a füléből egy darabot, mert túl közel merészkedett a lakomához, még mielőtt ő következett volna a sorban. Sietnem kellett, de míg oldalra pillantottam, az az álnok lecsapott, kis híján az én szemem is ott maradt, de szerencsére célt tévesztett. Így is mély sebet ejtett a szemem aljától a szám sarkáig. Soha nem látott dühvel csaptam le, fölé kerekedtem és szinte rögtön átharaptam a gerincét. Szűkölni sem maradt ereje, bénán esett össze. Az öreg király rám szegezte a tekintetét. Az öcsémnek elég volt a küzdelem, visszavonult fájdalmában. Ketten maradtunk. A nap velem szemben sütött, az uralkodó árnyéka beterítette testem, a küzdelem pora fojtogatóan kavargott körülöttünk, de ez csak árnyék és por. Aranysörénye fenséges dísze volt harcban edzett arcának, de akkor is tudtam, ez most az én időm, ez az én királyságom lesz, elveszem a nőstényeit, megölöm a fiait és uralkodni fogok. Megláthatta aranysárga szememben a jövőt ő is, egy rövidke pillanat erejéig elbizonytalanodott. Ezt használtam ki, hogy támadjak.

Elrugaszkodtam. Előretörtem akár egy megvadult kafferbivaly. Mintha két kőszikla csapódott volna egymásnak. Hús a húsnak, csont a csontnak. Karmaim mélyen belemartak a vállába. Ott már nem védte meg a sörénye. Ő visszatámadt. A fogai az én fenséges fekete sörényembe kaptak, megrántott, valószínűtlenül hirtelen történt. Erre nem számítottam, meglepett. A földre zuhantunk. A testünk összegabalyodott, mint gyerekkorunkban az öcsémmel, de most nem hibázhattam. A lábai a bordáimat keresték, az enyémek az ő hasát. A por betöltötte a szám, az orrom, a szemem. Már épp fölém kerekedett volna a király. Nem láttam tisztán, csak éreztem. Beleharaptam az alsó ajkába. A vér íze megérkezett. Meleg volt. Friss. Az övé vagy az enyém, nem számított. Felordított. Mély, rekedt hang volt, tele haraggal és múlttal. Egy király utolsó üvöltése. Visszaordítottam. Az én hangom fiatalabb volt. Élesebb. Tele jövővel. Megpróbált maga alá gyűrni. A súlya rám nehezedett, mintha egy elefánt állna a mellkasomon. Egy pillanatra úgy éreztem, elnyel. Nem hagyhattam. A hátsó lábaimmal eltoltam magamtól. Ez volt az a rés. Talpra ugrottam és újra támadtam. Ezúttal nem hagytam, hogy földre vigyen. Megpróbálta, de a lábaim megfeszültek. Kitépte egy darab sörényemet. Ekkor felugrottam rá. A karmaim a vállába martak, a fogaim a gerincébe vájtak. Hallottam a hangot, amikor a csont megreccsent. Nem volt benne semmi dicsőséges, csak nyers, ősi erő. Ő még mindig küzdött volna. leszálltam róla, megpróbált felállni, de már képtelen volt rá. Üvölteni akart, de csak vérhabos nyálat tudott kipréselni magából. Felemeltem a fejem, megkerültem. A nap már mögötte volt. Most már az én árnyékom vetült rá. Lenéztem az öreg királyra, egy összetört roncsra, egy legyőzöttre. Majd felemeltem a tekintetem a végtelen fűtengerre, és tudtam. Ez már az én földem.
Ez már az én királyságom. Ez most az én időm.

Az üvöltésemben benne volt a csata minden energiája. Most úgy érzem megnyugszok, már nem haragszom a világra. Nem kell, hiszen ez már az én világom. Hallassák csak a hangjukat, ha akarják. Míg behódolnak nekem, kegyes király leszek. Ez csak az első éjszakám, majd megtanulják a rendet. Lehajtom a fejemet, de várj, mi ez az illat? Ajándékot hozott a szél? Mélyet szippantok a levegőből. Ez egy nőstény, egy fiatal nőstény, megfordulok. Ott áll előttem. Olyan kecses, mintha nem is oroszlán lenne, hanem gazella. A szeme szigorúan kémlel. Aranysárga bundája van, fenséges akár csak az apja volt. Hogy jutott a közelembe hangtalanul? Furcsa érzés ez. Valami mintha lüktetne a mellkasomban. Bizonytalan vagyok, nem állhatom a tekintetét. Közelebb jön. Hogy merészeli? Én vagyok a király. Semmit sem tehetek, nem tudok ránézni. Most hozzám ér. A fejét az állam alá tolja és hozzám dörgölődzik. Melegséget érzek, mintha soha nem is lettem volna dühös. Tovább dörgölődzik, majd lefekszik a lábam elé. Mindig azt képzeltem és azt láttam apámtól, hogyha király leszek minden élőlény a lábam előtt fog heverni, és én uralkodok. Ez a nőstény a lábam előtt hever, de szemernyi félelem sincs benne. Hogy lehet ez? Honnan meríti a bátorságát? Nemrég végeztem az apjával. Ó igen, most már értem. Hát ezért nem jajgatott haláltusájában az öreg király. Nem miattam. A családja miatt. Őket védte és az ereje tovább él az Inkazimulo falkában. Hiába öltem meg, hiába foglaltam el a trónt, király csak akkor lesz belőlem, ha elfogad a falka és védelmezem őket életem árán is. Megnyalom a nőstény pofáját. Hagyja, visszanyal. Nyalogatja a vérem. Lefekszem mellé. A mopane fa levelei ismét összerezzenek. Azt suttogják nagy király leszek.