Padouk 100/5

Már éppen kiléptem volna a reptér területéről, mikor megállított egy tagbaszakadt VÁM-os és még egyszer alaposan kikérdezett miért akarok belépni az Egyesült Államokba.

– Magyarországon kosárlabda edző vagyok, ízig-vérig Boston Celtics drukker, jöttem megnézni a csapatot. – Hangzott részemről, a már sokat ismételgetett válasz. De a törvény őre nem hagyta ennyiben.

– Meddig marad?

– Dec. 26-án repülök haza.

– Kinél tölti az ünnepeket?

– Egyedül utazom, egy hotelban szálltam meg.

– Melyik hotel? – kérdez vissza, egyre türelmetlenebbül.

– Yotel Boston. – Kétszer is el kell ismételnem, nem igazán érti, én meg eléggé izgulok. – Van ott egy barátom, Peter Szigeti. – magyarázom.

– Hozzá megy?

– Nem, én csak lehet, hogy találkozom vele, a Celtics miatt jöttem.

– Karácsonykor? – fenyegetően húzza fel a szemét.

– Igen, nekünk most otthon nincsenek meccsek, és évek óta szeretném látni a Celticset, Brad Stevens meg a példaképem.

– Hm. Érdekes. Menjen. – Utamra enged és komoran tovább áll.

Hatalmas kő esett le a szívemről és az utazás izgalmait követően(most repültem másodszor életemben 15 év után) alig vártam, hogy kilépjek végre Bostonba. Ahogy ott voltam még nem jött semmilyen katarzis, hogy ezaz megcsináltam itt vagyok, sőt mikor beszálltam a taxiba a szállodába menet, akkor már éreztem, hogy Amerikában vagyok, tipikus hátsó üléses taxi, kis kivetítőn meg mennek a hírek mindenféle tűzesetről meg gyilkosságról. Azon járt az eszem, mi a fenét keresek én itt? Minek jöttem egyedül, otthon vár a barátnőm, család, barátok és mind izgulnak mi van velem. Én meg hülye majom kijöttem egyedül Bostonba Karácsonyozni. Hirtelen bántam minden egyes forintot, amit eddig az útra költöttem. Később becsekkoltam a szállodába, de mivel helyi idő szerint még csak dél volt, nem kaptam meg a szobám így hát fáradtan elkeseredetten, nyakamba kaptam a várost. Ahogy sétáltam éreztem oldódok, kezdték lekötni a figyelmem az épületek, a boltok és lassan az emberek is, akkor ott leesett itt vagyok, ez nagyon más mint otthon, de még mindig nem jött a várva várt katarzis, hogy ez az haver megcsináltad, eljutottál Bostonba. Sétálgattam össze-vissza, egyre jobban tetszett, amit látok. Majd megérkeztem a North Station környékére és tudtam, hogy valahol ott kell lennie a TD Gardennek, a Celtics és a Bruins stadionjának. Mivel jobb dolgom nem volt, nagy amerikai magányomban elkezdtem keresni, gondoltam megpróbálom beváltani a jegyem, körülnézni, ilyesmi. Hoppá Causway Street! Itt van, itt van, itt van! Őrült kisgyerekké változtam és pásztáztam körbe, mint egy lelkes szurikáta, hogy mikor pillantom meg a szentélyt. Semmi. Na most mi van? Vakargattam a fejem, hogy akkor nem is itt van, vagy mi? Aztán megláttam egy North Station TD Garden entrance hatalmas fém bejáratot, amit egy Celticses fórumon már láttam, de a csarnok sehol. Bementem, mindenfelé ki volt írva, hogy TD Garden, Celticses plakátok stb, viszont egy vasútállomás peronjain álltam. Kisebb málészájú bámészkodás és értetlenkedés után találtam egy jegyirodát, ahol egy roppant kedves néni, értékesítette az otthon vásárolt jegyemet a Milwaukke Bucks elleni meccsre. Sűrűn elnézést kért tőlem, hogy a Pozderka nevet nem tudták ráírni a jegyre így Adam XY lettem. Mondtam nem gond, csak azt mondja meg nekem, hogy hol van a csarnok.

– Hát itt.

– Itt? De itt nem láttam az épületet! – értetlenkedtem.

– Azon jött be uram. A lépcsőkön és a mozgólépcsőkön lehet felmenni a csarnokba. – magyarázta kedvesen.

– Áh értem! – de még nem értettem, akkor kívülről miért csak felhőkarcolókat láttam

– Honnan jött? – érdeklődött

– Magyarországról, ez az első napom Amerikában.

– Á, ez cool, érezze nagyon jól magát, legyen szép napja!

Kezdett egyre szebb lenni, már egész jó kedvem volt, életem első Celtics jegyét a kezemben tartva. Gondoltam kimegyek és szemügyre veszem újra az épületet kívülről. Másik ajtón mentem ki és kicsit eltávolodva, megláttam Bobby Orr a Bruins legendás hokisának szobrát és igen, onnan az ismerős Zakim Hidat, és igen ott elém tárult a képekről ismerős TD Garden. Itt jött el az első katarzis érzés, és ez hellyel közzel, olyan hosszúra nyúlt, hogy kitartott az utam végéig. Megfeledkeztem egy pillanatra magamról és egy indokolatlanul hangos Váót! kiabáltam. A járókelők nem csodálkoztak, gondolták nagy ez az ország, minden gond nélkül elfér benne egy ártatlan hülye. Lőttem a fotókat és akarva akaratlanul buta vigyor ült ki az arcomra. Egy ponton megálltam néztem ki a fejemből, percekig csak bambultam lefagyva. Eszembe jutott minden. Tudtam mennyi mindenről mondtam le, hogy itt legyek. Büszke voltam rá, hogy saját magam önerőmből dolgoztam meg érte, hogy eljussak ide, és egyedül neki mertem vágni, minden támpont és segítség nélkül. Eszembe jutott a félre siklott játékos karrierem, ami a keserű pirula mind a mai napig. Eszembe jutott a gerincsérülésem, ami miatt végleg feladtam, hogy egyszer itt játsszak. Eszembe jutott az első nagy szerelmem, hogy akkor szerettem bele, mikor megkérdezte, hogy a Boston Celticsben fogok-e játszani. Azon gondolkodtam, vajon így is büszke lenne-e rám? Aztán eszembe jutott a barátnőm, aki szintén kosráedző, és innentől az a gondolat kísért végig, hogy el kell őt hoznom ide, látnia kell, éreznie, amit én, nagyon hiányzott végig, de tudtam, hogy hazamegyek majd hozzá és erősebb ember leszek. Eszembe jutott édesapám, aki mindig is az igazi hősöm volt. Úgy éreztem, most ő is büszke rám, még, ha nem is mondja. Eszembe jutott édesanyám és nagymamám is, akiknél jobban szeretni ember szerintem nem tud, biztos nagyon aggódtak. Aztán szépen a többi rokon, a barátok, a kosárcsapatom otthon, a kollégák, a játékosaim, szép lassan minden és mindenki. Legszívesebben keblemre öleltem volna a világot és üvöltöttem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere ebben a percben, mert valóra váltottam végre egy álmom és eljutottam ide. Szégyen vagy sem, de egy kicsit megkönnyeztem a helyzetet. Észre sem vettem addig, de ott cigizett mellettem egy középkorú ír kinézetű munkás, aki megkérdezte ekkor, hogy vagyok, minden rendben?

– Persze, boldog vagyok, hogy itt lehetek.

– Okay, elnézést. Honnan jöttél? Nem Bostoni az akcentusod. – kérdezte.

– Magyarországról.

– Oh, Budapest szép város, sokat halottam róla. – válaszolt legnagyobb megdöbbenésemre. Majd folytatta.

– Mikor jöttél?

– Ma. Ez az első napom Amerikában, jöttem megnézni a Celticset.

Kiderült, hogy ő is rajongó, mint itt mindenki, de az is kiderült, hogy én sokkal többet tudok a csapatról, amit ő lenyűgözőnek tartott, majd mikor kezet ráztunk, nagyon sok szerencsét kívánt, jó időtöltést és rám kacsintva, annyit kiabált, hogy Let s go Celtics!

Az amerikai átlagemberek kedvesek, kezdtem ezt érezni. Ahogy teltek Amerikában töltött napjaim rájöttem, hogy nagyon jól érzem magam, mert itt sokan mosolyognak, és akarva akaratlanul én is boldogan járkálok fel-alá. Akármerre megyek hallok egy két kedves szót és minden pillanatban azt érzem, hogy igazán jó élni most. Kellemesen csalódtam az amerikai emberekben, a Vámossal történt találkozás után, és az előítéleteim alapján nem erre számítottam. Imádom Magyarországot és sosem hagynám el örökre, akár csak a magyar embereket, de nagyon jó megtapasztalni, hogy vannak olyan helyek a világon, ahol pozitívan gondolkodik az utca népe is, ahol az átlag embernek nem az alkohol a napi boldogság bonbona, ahol nem irigyelnek, ha mosolyogsz és nem akarnak lebeszélni az álmaidról, mondván, hogy úgysem sikerülhet. Van egy Hobo Blues Band idézet, miszerint: „Amerikát akartuk, de csak a kukát küldték ide”. Ezt az Amerikát most viszont én a szívemben egészen hazahoztam és azon leszek, hogy más is megtapasztalhassa. Persze Amerika sem tökéletes, közel sem, de ott létem alatt Boston a létező legszebb arcát mutatta meg nekem és egyik ámulatból estem a másikba. Még első este találkoztam a hotel bárjában egy általános iskolás osztálytársammal, akiről utazásom előtt nem sokkal derült ki, hogy abban a hotelben dolgozik, ahová a szállásom foglaltam. Még aznap este megkóstoltatta velem a Samuel Adams Boston Lager sört, ami után úgy éreztem, egy korty Bostont ürítettem a poharamból. Lenyűgöző szobára cserélte az eredeti foglalásom. A kilátás Bostonra egy újabb lélegzet elállító élmény volt.

Ezek után minden nap átlagosan 20km-et barangoltam Bostonban. Imádtam a Boston Tea Party múzeumot, ahol a hangulat és a show magával ragadott. Egy nagyon finom Lapsang Souchong teát ittam a végén. Az akváriumban sok érdekességet láttam, de a kikötői sétám során láttam szabadon élő fókát is, magyarként ez is nagy élmény volt. A Quincy Market forgataga magával ragadott, de inkább kisebb hangulatos helyeken ettem. A Barking Crab-et például nagyon szerettem, és a Lobster Roll, bostoni specialitás is nagyon bejött, ami gyakorlatilag egy fura homár hotdog. A bárok is megynertek maguknak, nem mintha ithhon sűrűn járnék hasonló helyre, itt mindent megtaláltam, ami a hangulatomhoz illett. Egy kint szerzett ismerőssel elmentünk egy igazí ír bárba a J.J. Fole s ba, ahol kénytelen voltam egy csapolt Guiness-et inni. Peti barátom pedig elvitt valahová a Fenway Park környékére, ahol igazi Country zenét játszottak és még klasszikus régi zenegép is volt. Egy másik este elmentünk a Drink bárba, ahol életem legjobb italát keverték nekem egy Oaxaca Old Fashioned koktél formájában. Voltam a Skorpion bárban, a Kingsben és Peti régi bárjában a Comitee-ben is. A Charles River folyó mellett nagyot sétáltam és először szinte megijedtem a rengeteg mókustól és hatalmas vadlibáktól. A Harvard nagyon tetszett, de előadásra nem sikerült beülnöm, így sajnos nem menőzhetek azzal, hogy jártam a Harvarda. Az Isabella Stewart Gardner Museum igazán tüneményes, a Museum of Fine arts is magával ragadott, de nem lettem a kortárs művészetek rajongója a bostoni The Institute of Contemporary Art múzeumban sem. Csak álltam és bámultam és nem hittem a szememnek az L.J. Peretti and Co. dohányboltnál, ami egyszerre volt múzeum, szivarklub, pipaklub és trafik.

Amerika legrégebbi nyilvános parkjától nem dobtam hátast, van nekünk egy sokkal régebbi Városligetünk. Innen indul azonban a Freeadom Trail, ami a szabadság sétaútjának tekinthető. Egy 4km-es útvonal, ami végig vezet Boston és Amerika szabadságharcának nevezetes eseményein és helyein. A vége a charstown-i Bunker Hill Monumentnél van, ami a fővárosban található építményhez hasonlatos. Én 24-én Szenteste tettem meg ezt az utat és a végén a Bunker Hill-nél újra az otthoniakra és a szeretteimre gondoltam és arra, milyen szerencsés ember vagyok. Akkor ott új álmok és célok realizálódtak a fejemben, amiket még el kell érnem. Ezer dolgot tudnék még írni Bostonról és az élményeimről, hogy mennyire beleszerettem az utcákba, a házakba, a bostoni létbe, de a történetemmel visszakanyarodok a TD Gardenhez.

20-án írt délután Peti barátom, hogy szerzett nekem jegyet a Bruins ma esti hokimeccsére az Anaheim Ducks ellen. Csak úgy rohantam a Gardenbe. Menet közben több Bruins drukkerrel is beszéltem és megpróbáltam elajándékozni az egyik jegyet, mert hogy kettőt kaptam, de úgy tetszett már mindenkinek van jegye. Viszont ezúttal is megtapasztaltam, hogy mindenki érdeklődő és kedves volt, roppantul boldoggá tette őket a tudat, hogy egy magyar srác eljön megnézni az ő Bruinsukat. Többen garantálták, hogy ez nagyszerű móka lesz. Így egyre izgatottabban vártam életem első hokimeccsét. Nem bírtam tovább a feszültséget és elajándékoztam a jegyem egy hajléktalan veteránnak, hátha ő el tudja adni, majd berongyoltam a szentélybe. Maga a csarnok folyosói is magyar ésszel felfoghatatlanul tiszták és impozánsak voltak. A fehér metrócsempés csillogó villogó kiszolgáló egységek szinte ráparancsoltak az emberre, hogy tessék vásárolni. A falakon lévő relikviákkal és képekkel is ellettem volna azt hiszem hetekig, de be kellett lépnem a küzdőtérre, nem bírtam tovább. Anyám. Mintha egy videójátékban csöppenék. Soha előtte nem láttam ilyet,a fények, a méretek, a miliő. Imádtam együtt örülni az igazi Bruins fanokkal minden bostoni gólnak. Nem igazán értem a hokit és nem fogok sportágat váltani, de ez az este feledhetetlen élmény volt, és őszintén szólva nem tudtam aludni a másnapi Celtics meccsig, amikor zöldbe öltözik a Garden. Végül eljött a várva várt nap és elsők közt mentem be a stadionba. Minden porcikám bizsergett, utoljára szerintem az első csókom előtt izgultam ennyire. Mikor beléptem és megláttam a híres parkettát újra kisgyerekként örvendezett a lelkem. Az első akit megpillantottam Mike Gorman riporter volt. Hirtelen a fülemben csengett a hangja, ami Tommy Heinsonéval együtt nekem végleg a Celtics meccsekhez társít majd az agyam. Melegség fogta el a lelkem, itt vagyok egy Celtics meccsen, ez minden pénzt megér. Jó volt látni a Bucks játékosokat is melegíteni, de mikor Gordon Hayward dobásainak már akkor éljeneztünk, mikor csak másfél órával a meccs előtt dobálgatott, éreztem, hogy ez a hely tényleg valami egészen különleges. Amikor meghallottam a bevonuló zenét és kifutott a parkettára a Celtics megőrültem teljesen. Legszívesebben végigugráltam volna a meccset. Elég jó helyem volt, nem messze a Celtics pad mögött, rajtam a csapatom a Gödi SE fehér-kék-narancssárga meze, amire páran érdeklődve tekintettek, hogy mi lehet ez. Az első időkérésnél a Celtics segédezője Jay Larranga egy ideig rám nézett, ekkor megint kisgyereknek éreztem magam. Imádtam látni a mestert Brad Stevenst munkában, aki élőben is azt az elegáns és nyugodt kisugárzást hozta, mint a képernyőkön. Irving zsenialitása, Marcus Smart tüze, és az egyik nagy kedvencem Jaylen Brown földöntúli atletikussága lenyűgözött. Mégis szomorúan mentem haza a meccs után, mert életem élménye ide, életem élménye oda, a Celtics mégiscsak kikapott. Két nap múlva vettem egy 60 dolláros jegyet a felső karéjra a Charlotte ellen. Ez is libabőrös élmény volt, sőt edzői szemmel onnan föntről kitűnően lehetett tanulmányozni a csapatok játékát. Végül könnyed Celtics siker lett, az utolsó negyedben Gino-Time-al, (Egy régi vicces táncos video, amit akkor játszanak le egy időkérésnél, ha már biztos a Celtics siker.) Nem csak az örök kedvencem KG, de én is Gino rajongó lettem. Végül beteljesült az is, hogy győztes meccsen voltam kint. Mindezt megkoronázta az, hogy másnap Peti barátom meghívott egy szentesti vacsorára a barátjához, akivel előtte sosem találkoztam és az ő, és a barátja anyukájához. Így öten ünnepeltük a Karácsonyt és nagyon hálás voltam, amiért gondoltak rám és végül nem maradtam egyedül, még ha az otthonomtól távol is voltam. Akkor úgy éreztem Boston befogadott és kölcsönös köztünk a szerelem. Aznap este mondta el Peti, hogy már biztos, hogy kapok két jegyet a másnapi Philadelpia Sixers elleni rangadóra. A helyzet, az hogy még mindig úgy vártam a meccset, mintha életem első Celtics meccsére készülnék, megint nem igazán tudtam aludni. Egy magyar barátom nevelt fiát, a 14 éves Austint vittem magammal, aki született bostoniként természetesen szintén Celtics rajongó. Így együtt éltük át a feledhetetlen hosszabbításos meccset és Irving 40 pontos parádéját. Ez volt a csúcsok csúcsa. Egy pár nap csoda Amerikában, egy pár nap, amikor bostoninak érezhettem magam. Elmentem a Celtics új edzőközpontjához is, az Auerbach Centerhez, hátha be tudok jutni, de csak a biztonsági őrig jutottam, aki szintén nagyon kedves volt és érdeklődő, meghallgatta, honnan jövök, ki vagyok. Esedezve kért bocsánatot, hogy nem engedhet be, javasolta, hogy kint honnan látok a legtöbbet az ablakokon keresztül, kicsit ő is áradozott a csapatról és az edzőközpontról, aztán sok szerencsét kívánt.

Azt hiszem valóban nagyon szerencsés vagyok, hogy átélhettem mindezt. Szerencsés vagyok, hogy a legnagyszerűbb franchise szurkolója vagyok, ahol a portástól, a szurkolókon, a bemondókon, tulajdonosokon, edzőkön, legendákon át a mai sztárokig mindenkinek hatalmas szíve van. A Celticsnek drukkolni érzelem és élvezet, ahogy Garnett számára a játék volt. A Celtics egy hatalmas család, és amikor felkelek megnézni egy Celtics meccset, legyek bár 6700km-re a Gardentől, az én szívem is együtt dobban a Gardennel és ez így lesz mindig, bárhová visz az élet. Kívánom mindenkinek, hogy meg tudja élni az álmait, és hogy minden napot szenteljen annak, hogy újabb álmok elérésén fáradozzon. Erre tanít a sport, erre tanít a Celtics, mert a 17. bajnoki cím, és Garnett óta mind tudjuk: Anything is possibble! Minden lehetséges.

Hálás köszönet a bostoni embereknek és Peti barátomnak,

Pozderka Ádám