Szitka Luc

– Ó ez egyszerűen hihetetlen! El sem hiszem, itt mindig hideg van és fúj a szél, de látja ezt ragyogó napsütést? Hát nem gyönyörű az időnk?

Paul Greer nem válaszolt, nem igazán szeretett beszélni. Főképp az unalmas fecsegés volt ellenére. Az időjárás megvitatása mindenképpen idetartozott, bár szó, ami szó valóban pompás idő volt. Milyen jó is lenne most meghalni, gondolta Paul, de aztán eszébe jutott, hogy ez a lelkes, mindig pozitív, kissé ügyefogyott ápoló, meg a hajóskapitány úgyis kihúznák a vízből, még mielőtt elmerülhetne a habokban. Esetleg, ha egy nagy fehér cápa szájába tudna ugrani közvetlenül. Áááh, arra vajmi kevés az esély. Különben is, az öngyilkosság nem Paul műfaja. Élete 64 éve alatt eddig három és félszer próbálkozott sikertelenül. Lassan az évek alatt beletörődött, hogy kénytelen lesz még itt maradni ebben a sivár, unalmas, magányos életben. Pedig évek óta meggyőződése volt, hogy ettől máshol csak jobb lehet, de rosszabb biztosan nem.

– Hát nem gondolja, hogy fantasztikus Mr. Greer? – próbálkozott újra az ápoló.

– A szavam is elállt kedves Emerett! – szerelte le Paul a kissé idegesítő útitársát.

Így legalább lett egy rövidke csönd, ami kifejezetten nagy érték a mai világban. Paulnak eszébe jutott az első kísérlete életének elveszejtésére. Ha akkor minden a terv szerint alakul nem kellett volna a következő 40 évvel bajlódnia. Pedig mindent alaposan kitervelt, máig nem érti, hogyan eshetett meg vele a balszerencse, hogy ő életben maradt, de qreymouth-i idősek otthonának portása sajnálatos módon nem élte túl a Paul ebédjével való találkozást. Akkoriban az ifjú Paul Greer a konyhán dolgozott. Élete nem volt sem jó, sem kimondottan rossz, csak végtelenül unalmas és magányos. Sosem volt családja, gyermekotthonban nőtt fel. Nem bántották, elég nagyra nőtt és már gyerekként is jó erőben volt, egyszerűen csak nem foglalkoztak vele. Ő maga pedig úgy érezte nincs igazán mondanivalója senkinek sem. Nem volt sosem szerelmes, vagy lelkes, egyszerűen csak unta magát. Egyetlen érdeklődési körét a növényvilág tette ki. Így történt, hogy a saját maga által nevelgetett kedvenc kis sisakvirágjából készített magának egy jó ízes ragulevest. Úgy érezte, ha kedvenc mérgező növénye segíti a túlvilágra, lehet ő is valami egyszerű kis növény lesz a következő életében, amiről úgy gondolkodott számos szociális problémát megoldana számára. Szerencsétlenségére azonban, mielőtt el tudta volna fogyasztani az utolsó vacsoráját, egy halaszthatatlan pelenkacserét kellett elvégeznie, Baynes bácsin a 29-es szobában. Ez éppen elég volt a portásnak, aki viszont roppant éhes volt, így neki látott az ínycsiklandozó ragulevesnek, mit sem tudva annak veszélyességéről. Paul így ahelyett, hogy élete célját beteljesítve fikuszként támadt volna fel poraiból, 20 év fegyházat kapott gondatlanságból elkövetett emberölésért. A fegyház végül élete legjobb időszaka volt. A cellatársa még nála is kevesebbet beszélt. Igaz ez nagyban annak volt köszönhető, hogy egy jóval korábbi incidens alkalmával kivágták a nyelvét. A nonverbális kommunikáció, sőt a leginkább semmilyen kommunikáció pedig igen csak ínyére volt Paulnak. Ezen felül szinte bármennyit olvashatott és a főkertész is ő lett az intézményben. Soha olyan boldog növényei nem voltak még a történelem folyamán egy rabosító intézetnek sem a világon, mint Paul Greer 20 éves fogsága alatt. Képzelhetik mennyire csalódott és kétségbeesett volt szabadulása idején, az immár 44 éves férfi. Újra megküzdeni a társadalommal, köszönni, beszélgetni, ne adj isten barátkozni valakivel, dolgozni és egyéb badarságok. Ekkor határozta el, hogy újra szerencsét próbál, hátha ezúttal sikeresebb lesz. Nem így történt, remélem nem árultam el nagy meglepetést.

–  Hamarosan megérkezünk a szigetre. Majd meglátja milyen csodás ez a hely! – lelkendezett Emerett, majd folytatta – Gondolom már alig várja, hogy megtudja miért hoztam ide! Még nem árulom el, akárhogy kérlel! Ne mondja, hogy nem izgatott?!

– Tűkön ülök. – vagy inkább egy bánatos ladikon, de ezt már csak gondolatban tette hozzá Paul.

Ha 44 éves korában sikerrel járt volna a második kísérlete önnön életének kioltására, most biztosan nem kellene ezzel a fajankóval társalognia. Hiába folyamodott ezúttal egy sokkal klasszikusabb módszerhez a sisakvirágos raguleves helyett, a tényen nem változtat, hogy ezt a próbálkozást is túlélte balszerencséjére. Vonatgázolás. Biztos, gyors, végzetes. Attól az egytől ódzkodott, hogy így kitol a vonaton ülőkkel és alapvetően Paul sosem volt egy rossz szándékú ember, sőt. Hosszas önmarcangolás után azonban meggyőzte magát. Mindennek ára van. A vonat pedig jön és nem áll meg, ez halálbiztos. Wellington és Masterton vonalon talált magának egy ideális kietlen helyet, ahol véletlenül sem háborgatják kéretlenül. Kinézte a csúcsidőszakot, majd szakszerűen lekötötte magát a vonatsínekhez. Bár ezt csak biztonsági intézkedésnek szánta, ha véletlen ijedtében úgy gondolnák a lábai, jobb volna elszaladni. A következő vonatnak Wellington felől nagyjából 5 perc múlva kellett volna érkeznie. Végül 5 óra végtelennek tűnő várakozás után úgy döntött eloldja magát, hiszen már rettentően kellett vizelnie. Miután végzett a dolgával, újból fekvés, kötözés, csak jön előbb utóbb, aminek jönnie kell. Másnap reggel már úgy volt vele, lehet, hogy jött a vonat és mégsem volt ez az egész olyan jó ötlet, mert arra ítéltetett, hogy a következő életében örökké itt feküdjön a vasúti síneken. Ő maga sem tudja pontosan mennyi időt töltött a végzet vonatára várva, de végül a vasút alkalmazottai találták meg Pault és vitték korházba erős kiszáradással. Később Paul megtudta, mi okozta a vesztét, pontosabban az életét. Az új-zélandi vasúti társaság 50 év óta az első három napos sztrájkját tartotta, a mozdonyvezetők bérigényének kielégítése végett. Paul Greer távolról sem volt vallásos ember, de ekkor úgy érezte, az univerzum nem engedi neki, amit szeretne. Elhatározta, hogy kibekkeli valahogy a neki szánt időt. Ekkora azonban már nyilvántartották, mint a társadalomra és önmagára veszélyes egyént. Egy rövidke időt el kellett töltenie egy szanatóriumban is, ezt azonban ki nem állhatta, hiszen állandóan beszéltették, ez pedig olyan megterhelés volt számára, hogy  végül kifejlesztette tökéletesre azon képességét, hogy azt mondja, amit az emberek hallani akarnak. Ezzel a frissen szerzett képességével szabadult is röpke 7 hónap után.

A történtek annyira megviselték, hogy nem is gondolt öngyilkosságra az elkövetkező 19 évben. Ez egy hozzá hasonló embernek kimondottan hosszú idő. Paul Greer kalandos 19 évet élt meg, annak ellenére, hogy ő maga a legkevésbé sem vágyta a kalandokat. Egy szerencsés véletlen összehozta egy öreg erdésszel, aki látva a növényvilág iránti feltétel nélküli szeretetét, a szárnyai alá vette. Paul jó munkabírású, életkörülményeire nézve igénytelen munkaerő volt, akinek csupán fekvőhelyet és némi élelmet kellett biztosítani. Ez olyannyira jól jött az öreg erdésznek, hogy szépen lassan minden feladatát Paul végezte el, ő pedig az ügyesen megspórolt idejét az unokáira és a szivarklubbra szentelhette. Sokunknak jól jönne egy saját Paul Greer.

Mindeközben Paul, Emerett és a hajóskapitány megérkeztek a szigetre. Meglepően Pazar látványt nyújtott. A zöld szín mindenféle árnyalatában pompázott, csodásabbnál csodás virágok pedig egyfajta ünnepi díszbe öltöztették. Csupán a madarak rikoltása és a tenger hullámzása hallatszott. Az égvilágon semmi más. Paul kezdte úgy érezni tetszik neki ez a hely. Nem merte volna bevallani Emerettnek, hiszen akkor egészen biztosan olyan szóáradattal bombázná meg, aminek egy átlagos 64 éves hobbyöngyilkos sem tudna véget vetni. Azonban talán még kicsit valóban izgatott is lett, mi a terve az ápolónak, miért hozta ide a világ végére, az Antarktisztól nem messze a Campbell-szigetekre. Persze a nem messze, csak nézőpont kérdése. Ha kajakkal kellett volna neki indulni, akkor igencsak messze, ha a térképen nézzük, akkor meg baromi közel van a Cambell-sziget az Antartktiszhoz.

Pontosan ugyanennyire nézőpont kérdése mennyire járt közel a sikerhez Paul Greer, mikor 63 évesen, egy évvel jelen hajókirándulásunk előtt, újabb kísérletet tett földi életének snittszerű befejezésére. Paul életének ezen 19 éve valóban izgalmakkal telt, történetünk szempontjából ezt bemutatni azonban csak időhúzás lenne, különben is, ami egy embernek izgalom, a másiknak dögunalom. Mindenesetre hosszas nyomozás után kiderült az öreg erdész, akinek Paul már 19 éve intézte ügyes bajos dolgait, sisakvirág mérgezés áldozata lett. A rendőrség ugyanarra a következtetésre jutott, mint bárki más, aki eljutott idáig a történetben elalvás nélkül. Ehhez Paulnak köze van. Valóban az ő sisakvirágja volt a gyilkos „fegyver”. Azonban az a teória is napvilágot látott, miszerint az öreg erdész hajlott 96 éves kora ellenére sem akarta itt hagyni egykönnyen az életet és a tetemes vagyont, amit összeügyeskedett. Az örökösök második generációja várta már türelmetlenül a pillanatot, mikor kaparinthatja meg a ráeső szeletet egy élet tortájából. Sosem tudjuk meg mi történt pontosan. Azt viszont Paul Greer-nek hamar tudtára adták, hogy nincs maradása ott, ahol kialakította életét. Bizonyítékot ugyan nem találtak ellene, de ő lett a bűnbak. Pault ez az egész egyáltalán nem izgatta volna fel, csakhogy így hátra kellett hagynia a tetemes mennyiségű növényt, amit 19 éve nevelgetett. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy többé nem láthatja a lényeket, amik értelmet adtak életének. Így harmadjára is nekiveselkedett a kihívásnak, hogy eltegye magát láb alól.

– És meg is érkeztünk. – Emerett és a hajóskapitány lihegve tették le a Paul kerekesszékét – Mit szól hozzá? Nem fantasztikus?! Az egyetlen fa a szigeten, innen több száz km-re nincs másik fa.

Egy magányos, düledező, széltől tépázott vén fenyő látványa tárult eléjük. A föld más részein ez a fa talán fel sem tűnne senkinek. Itt azonban hangosan beleüvölti a tájba. Itt vagyok, élek.

– Ez valóban lenyűgöző Emerett. – válaszolt Paul meghatottan. Életében nem érezte azt, hogy bárki a kedvében járna, hogy fontos valakinek. És most itt ez a bosszantó ápoló, akit eddig ki nem állhatott, de mégis olyan helyre hozta, ami egyszerűen tökéletes.

– Tudtam én, hogy ennek nem fog tudni ellenállni, utána olvastam, ez a sziget és ez a fa egyedülálló. Nem kéne itt nőnie, egyedül van, semmi nem szól mellette és mégis. Tudja esetleg milyen fa lehet? – érdeklődött az ápoló.

– Úgy vélem Szitka Luc, bár ez csak egy sejtés, az eredeti élőhelyén teljesen máshogy néz ki.

– És igen! Valóban, honnan tudta?

– Egész életemet a növényeknek szenteltem, de ez a fa itt elképesztő. Nem nőtt magasra, mint az eredeti élőhelyén. Az ágazatán jól látszik a szigeten uralkodó szélirány. Kedvem lenne még jobban szemügyre venni. – válaszolt Paul olyan lelkesen, mint talán még soha életében.

– Ez csak természetes! Közelebb visszük, aztán pár órácskára magára hagyjuk, ha szeretné.

– Ó igen! Az nagyszerű lenne. Ja és Emerett igazán köszönöm!

Paul Greer boldog volt, olyan boldog, amiről már nem gondolta, hogy lehetséges. Ült és nézte ezt a famatuzsálemet, ami dacolt az időjárással, az esélyekkel és nagyjából mindennel, csak hogy élhessen. Magányosan, szélben, hidegben. Egy világban, ami mit sem törődik vele. Senki nem gondozza, senki nem kérdezi meg, hogy van? Ez a fa Paul Greer. Ez ő. Igaz Paul többször kísérelt öngyilkosságot, és sosem értette, hogyan maradhatott mégis életben, de látva ezt a fát már minden másképp festett. Ő sosem lehetett elég erős ahhoz, hogy ezt az életerő valamit, legyen az bármi, csak úgy el tudja dobni. Legutóbb egy éve bánatában úgy érezte leugrik egy hídról és végre megpihen, de mint mindig, az élet megint mást talált ki. Jött egy motorcsónak, pont az ominózus ugrást követően, és Paul Greer megúszta annyival, hogy egy életre lebénult deréktól lefelé. Akkor a legmélyebbre került, ahová ember kerülhet. Elkeseredetten és kilátástalanul tengette mindennapjait a szanatóriumban, ahol az idegesítő Emerett ápolta. Pár hete elaludt a székében és arra ébredt, hogy a szanatórium előtt fekszik az úton. Mindenki azt hitte újabb öngyilkosságot tervezett. Emerettnek mindent elmesélt, mind a három alkalmat, amikor próbálkozott. Fogalma sem volt mi történhetett, de ezúttal nem állt szándékában elvenni az életét. Ezt határozottan állította. Sosem tagadta le tetteit, nem látta értelmét. És most itt ezen a különös helyen, ez előtt a nemes fa előtt, már tudta, hogy soha nem is lenne rá képes újból, hogy önmaga ellen forduljon. 64 év. Ennyi kellett, hogy megértse, az élet ajándék. Egy csoda, amit ha megfelelő oldalról nézünk a legnehezebb pillanatokban is meglelhetjük a szépségét. A gyökereinkre kell támaszkodnunk, az életerő bennünk van. Paul Greer elsírta magát.

 

– Akkor biztos benne? – kérdezte a hajóskapitány Emerettet.

– Biztosabb nem is lehetnék, induljon és vissza se nézzünk. Az a vén fasz itt fog megrohadni, elhiheti, senkinek nem fog hiányozni.

– Nem fél, hogy rájönnek, hogy ön hozta ide?

– Sosem jártam itt, nem igaz? – kérdezte fenyegetően Emerett Mackay a néhai Theodore Mackay unokája, aki a qreymouth-i idősek otthonának portása volt, egészen haláláig, amit egy sisakvirággal dúsított raguleves okozott.